Hónapok óta jelen van egy állandó dolog az életemben, amin kattogok esténként, s ami miatt félelem és nagyfokú stressz költözik belém nappalonként.

Szeptemberben kezdtem a 3. (valójában 4.) évem az egyetemen, ez egy 4 éves, egészségügyi képzés. Piszok nehéz, de idáig kitartottam, tanultam, és akkor sem hátráltam meg, amikor egy-egy oktatóm megalázó szavakat intézett felém. 

(kép forrás)

Erre a szakra nagyon gyakran mondják: hivatástudat nélkül lehetetlen elvégezni, vért kell izzadni a kettesért, ha nem vagy szimpatikus az egyik oktatónak, talán 4 év helyett 8 év alatt végzed el (vagy soha).

Mikor felvételiztem, teljesen úgy éreztem, hogy ez az! Megtaláltam az életem célját, nekem ez biztosan menni fog, hiszen szeretem az embereket, szeretek másokon segíteni és természetesen végignéztem a Vészhelyzet és a Dr. House összes epizódját. Kétszer. Vagy háromszor.
Imádtam azon töprengeni a House részei alatt, hogy az adott karakternek milyen nyavajája van. Persze, gimiben igazából csak önszorgalomból (nevezzük kíváncsiságnak) tudtam néhány betegségről, úgyhogy akkoriban ezen a téren nem igazán arathattam le a babérokat, de azért jó volt tippelgetni. Még jobb volt ritkán közel járni a megoldáshoz - az egészet egyfajta jó rejtvénynek fogta fel az ember.

Kémia terén elég megbotránkoztató teljesítményt nyújtottam (ellenben a biológiával), így az orvosi egyetem kiesett a láthatárról, és fizikából sem volt penge - tekintve, hogy több tanár tartotta az órákat az évek során, s a mai napig értetlenül állok a tény előtt, hogy katedrát kaphattak. Érdemi oktatás nem volt, persze ez akkor nem foglalkoztatott bennünket különösebben: elvoltunk és többnyire örültünk, hogy semmit nem kell csinálni, hiszen a humán tárgyakból rendesen megfingattak bennünket (és persze angolból, ha már a suli profilja kifejezetten az angol volt).

Tehát lemondtam az orvosiról, és helyette rágyúrtam a nyelvekre és a bioszra, majd jött az ötlet: mentőtiszt leszek. Gondoltam, nem írom le, de aki veszi a fáradtságot, hogy elolvassa ezt a bejegyzést, megérdemli, hogy tudja, miről olvas most. Félő, hogy így kiderül, ki vagyok, bár szerintem nem fog - vagy nem mostanában. Tulajdonképpen nem fogom elkezdeni szapulni az oktatóimat, amit fent írtam, az tény, de neveket úgysem fogok közölni és meg kell, hogy jegyezzem: ugyan néha megy pofára is az osztályzat, a legtöbb esetben tényleg a tudásunkat értékelik szerencsére, és igenis vannak nagyon jó oktatóim, akiknek sokat köszönhetek eddig. Csak remélni merem, hogy 1,5, csúszás esetén 2,5 év múlva is sokat köszönhetek majd nekik. Közhely, de az eddig szerzett tudást úgysem veheti el senki már - biztosan hasznos lesz később, bármi is legyen. 
Vágok egy csomó gyógyszert, betegséget, tüneteket és az elsősegélynyújtást is rendesen belénk verték, reanimálni is megtanítottak, szóval ez már igenis valami. Családban 100%, hogy jól fog jönni. De most nem erről szeretnék regélni.

Kezdjük az első évemmel. Hatalmas lelkesedéssel vágtam bele a tanévbe, és a gólyatáborban is hihetetlenül jól éreztem magam az évfolyamtársaimmal, egy szuper időszak vette kezdetét igazából. Kollégista voltam még (ahogy előtte gimnáziumban is), és a várakozásaimmal nagyjából megegyezett, amit kaptam: szoros barátságokat kötöttem, még szorosabbakat, mint középiskolában és rengeteg jó élményt tudhatok magam mögött velük. 
A koliban ismertem meg a párom, aki orvosis, s azóta már albérletben élünk, és az életem ezen része igazából csodálatos. Rengeteg tervünk van a jövőre nézve, mind a közelire, mind a távolira. A barátaimmal így is összejárunk, ökörködünk, amikor csak ráérünk.
De kanyarodjunk vissza. Akkoriban még minden új volt, a tantárgyak, az egyetem épületei, a főváros. Rengeteg impulzus ért és mind a jó irányba vittek tovább engem: tanultam, volt ihletem mindenhez, jó jegyeket kaptam és egésznek éreztem magam.

Második félévben kissé megborultak a dolgok, ellustultam (felbuzdulva az eddig elért sikereken, azt hittem, minden simán fog menni - na, elbízni magad sosem szabad, erre akkor jöttem rá), elfáradtam. Már nem volt minden új és kezdtem belefásulni az egyre növekvő tananyagba. Nem is sikerült minden tárgyam és megcsúsztam. Elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy minden az én hibámból történt (és ma is így érzem). Sokkal jobban is odatehettem volna magam abban a félévben, de nem tettem. 

A következő évben felvettem egy halom szabadon választható tárgyat és igyekeztem motivált maradni. Egyszerű volt az élet, hiszen alig kellett bejárnom, volt időm pihenni és volt időm feldolgozni a veszteségem. Úgy voltam vele, hogy kegalább kicsit "kiélem" magam, így elkezdtem többet eljárogatni a barátokkal ismét, voltam bulikban is és kirándultam egy csomót. Olvastam, és persze tanultam. Második év második szemeszterében kellett bebizonyítanom, hogy menni fog az a tárgy, amiből azelőtt buktam. Erre sikerült elég rendesen ráparáznom, hiszen úgy éreztem, ez az utolsó esélyem, nincs több szabvál, nincs több tárgy, amit átvihetek következő évre, ha ismét nem sikerül. Talán az volt életem addigi legnagyobb stressz-szituációja. Viszont elsőre sikerült: akkor talán a legboldogabb embernek éreztem magam a Földön.

Így kezdődött a harmadik évem, amikor hivatalosan is másodévessé váltam. Boldog voltam, motivált, viszont sok negatív élmény társult ahhoz az időszakhoz. 
Gyakorlatilag a covid már az ominózus vizsga félévében megérkezett hozzánk, s azóta is velünk maradt, mint egy ellenség, akit a hátunk közepére sem kívánunk. 
Boldog azért voltam, mert végre láthattam napi szinten a barátaim és nem teljesen volt online oktatás, így lehetett végre szocializálódni. Aztán, végre kicsit úgy éreztem, tanulunk is valamit. A szabválok után igazi felüdülés volt végre olyan anyagokat tanulni, amik fontosak lesznek a való életben is.
Dolgoztam suli mellett, főleg az online hetekben (felváltva volt nálunk, amolyan hibrid oktatásként) és ápoltam egy rokonom, a vizsgák felé közelítve egyre gyakrabban. Sajnos ő már nem él.

A covid második hulláma szerves változásokkal járt: nekünk, eü-hallgatóknak különböző kórházakban/mintavételi pontokon kellett helyt állnunk. Engem is kirendeltek, pont a vizsgák előtt két héttel, két hétre, tanulni nem igazán volt időm az alatt az idő alatt. 
Ezzel párhuzamosan a munkahelyemen azt mondták, ha nem tudok menni, máskor se menjek (pedig végig én voltam az, aki plusz napokat is elvállaltam, akár az utolsó pillanatban és ebből a munkából jött be havonta pont annyi fizetésem, amiből kényelmesen tudtam fizetni az albérletet). Ez kissé szíven ütött, ráadásul az addig általam látogatott/ápolt rokonom is "át kellett adjam másnak". Persze, nem én voltam az egyetlen rokona, hatalmas a családunk, de én voltam a környéken az egyetlen ismerős, aki konyít valamicskét az eü-höz, és Budapesten él, így rám esett a választás. Persze, elvállaltam. Sajnos ahogy telt az idő, egyre csak rosszabbodott az állapota, és már írtam, de sajnos végül meghalt. Pont akkor kb, mikor kirendeltek. Nyilván nem hibáztathatom magam emiatt, de még elköszönni sem nagyon sikerült tőle.
Mindezek után vizsgáznom kellett, fáradtan, eléggé meggyötörve. Sikerült. Minden. Volt egy tárgy, ami majdnem nem, de végül mégis. Ismét a legboldogabb valaki lehettem.

Utána egész jól vettem az akadályokat, persze stresszes voltam, és féltem is, hogy valamit elszúrok, és voltak pillanatok, mikor csúszkáltam a határidőkkel, de végül sikerült minden, és hivatalosan harmadéves lettem.

Na, ezen a ponton törhetett el valami. Nyáron kidolgoztam a belem, plusz készültem egy esküvőre (nővéremékére), gyakran voltam itthon egyedül, mert barátomnak kórházi gyakorlata volt, és nem voltak a napjaim túl változatosak. A nyár egyetem alatt minimum egy kis pihenést kellene, hogy jelentsen. Persze, dolgoztam, hogy tudjak venni kaját és fizetni tudjam az albit, meg a koszorúslány ruhát. Gyakorlatilag hónap közepétől kezdve egy forintom nem maradt semmire, és ez így ment egész nyáron (majd utána is). A munkahelyem otthagytam, mert nem voltak hajlandóak több órában foglalkoztatni és vészesen kevés fizetéséért dolgoztam akár heti 6 napot is a 7-ből (bár beírtak párszor úgy, hogy 7/7, és nekem kellett rájuk szólni kb, hogy ez törvénytelen). Jó is lehetett volna, ha mondjuk heti 5 napot megyek, mindennap 8, akár 10 órában, de egyszer sem kaptam 6 órásnál hosszabb műszakot, és a szünetet is levonták, szóval 5,5 órára kaptam órabért. Váltott műszakban melóztam (de/du), tervezni sosem tudtam, és ha már 6 óra elmegy a napból, mondjuk 14-20-ig, akkor nehéz bárhová elmenni, főleg, ha másnap reggelre kell menni dolgozni.
Így felmondtam, és éjszakás melóba kezdtem (könyvpakolás egy raktárban). Szerettem, de fárasztó volt azért.
Majd szeptember lett, és hulla fáradtan kellett hirtelen megint egyetemre járni, ráadásul szó sem volt többé hibrid oktatásról. Újra be kellett járnom az összes (!) előadásra, az óráim reggel 8-tól este 6-7-8-ig tartottak (kivéve pénteken), tanulni esténként már nem volt erőm. Így minden mást csináltam, másnap pedig gyakran dögfáradtan mentem be suliba. 
Motivációm így tényleg hamar megkopott, minduntalan csak pihenésre vágytam. Aztán a történethez hozzátartozik, hogy szintén egy pénzügyileg stresszes időszakon vagyok túl, mert dolgozni nem dolgoztam, és csak szoctám, stb segített volna valamennyit, amit nem kaptam meg novemberig..  kaja nem nagyon volt itthon, a szakkönyveket sem tudtam beszerezni, még nyomtatni sem tudtam, úgyhogy tényleg semmi nem motivált a tanulásra.

Tök hirtelen el is telt ez a félév, legalábbis a szorgalmi időszakot tekintve. 10 hét volt összesen, majd jöttek a pár napos kórházi gyakorlataink, és hétfőn már vizsgaidőszak lesz.
A gyakorlatok sem tetszettek idén egyáltalán: mindenki befásult volt, a dolgozók kb. csak panaszkodni tudtak egész nap, és nem nagyon láttam semmi lelkesedést, vagy hivatástudatot. Senkiben. Magamban sem, hiszen tanulni képtelen voltam, plusz ezek a dolgok szépen lassan kiölték belőlem a kezdeti lelkesedést (ezt így amúgy az évek alatt - oktatók, kórházak - amit igazán szerettem, azok a mentős gyakok voltak). Sajna ha elvégzem a képzést, sem biztos, hogy mehetek mentőre. Nagyon telített a tiszti pozíció, ápolni pedig - ne haragudjon meg senki - nem fogok elmenni (minimum) 5 év tanulás után, jóval kevesebbért. A kórházi munka eleinte nem taszított ennyire, de az évek alatt szépen lassa körvonalazódott, milyen is ott az élet, és ha egy-két alkalommal jól éreztem magam, az nagy szó.

Nekem nagyon fontos a munkakörnyezet, a bajtársiasság is, nyilván a fizetés is, de talán ezek közül minden tekintetben a pénz áll utolsó helyen a preferenciáim között.
A mentőzésben azt szeretem, hogy a helyszín mindig más, különböző helyzetekben kell egyformán jól helytállni és csak magamra számíthatok. Mármint, ez utóbbit nem tapasztaltam még meg, csak félig-meddig, hiszen egyedül még sosem kellett ellátnom senkit mentőzéseim során, hisz csak tanulóként voltam ott. 
Nekem kell kitalálni, mi baja a betegnek, majd ellátni, annyira, hogy stabilan szállíthatóvá váljon, a kórházban pedig átveszik az orvosok/ápolók, és folytatják az ellátást. Számomra sokkal izgalmasabb a mentőzés, mindig változatos. Nem tudom elképzelni magam egy PCI centrumban, ahol naponta X beteget megkatéterezek és megnézem a coronariáit. Ha orvosira járnék, akkor is tuti, hogy mentőorvosnak mennék (és akkor fel is vennének).

Az SBO-n vannak izgalmas esetek, sokat lehet ott látni és tanulni, és olyan eszközökkel dolgozni, amik a mentőkön nem elérhetőek, stb. Csak mint már írtam, szerintem sokkal izgibb a mentés, meg vonulni is imádok, és nem utolsó sorban, de nincs ott mindig valaki, aki rangban felettem jár. 
Tisztelem és becsülöm az orvosainkat, de sajnos sokan ítélkezve néznek a mentőtisztekre közülük, mint valami prosztóra, mert túl sok (?) kompetenciát adnak a kezükbe, és "csak" 4 éves a képzés, ezért gyakran nem is jönnek ki jól a tisztek az orvosokkal, vagy fordítva. Én nem akarok állandóan megvetéssel szembesülni (meséltek már mentőtisztek egyet, s mást), így bőven elég, ha a szállításkor találkozom orvosokkal (de higgyétek el, azért, mert most negatív dolgokról beszélek, nem csak ez létezik, és ezt én is nagyon jól tudom).

Amit már fentebb is írtam, az a hozzáállás kérdése. Nos, eddigi mentős gyakorlataim alatt szinte senkivel nem találkoztam, aki annyira kiégett volna, mint azok, akikkel kórházi gyakorlataim/kirendelésem során hozott össze a sors. Lehet, hogy csak jó állomást sikerült választanom, és a többiről még nincs megfelelő képem, eddig ezt láttam, ez a tapasztalatom, ráadásul egy csomó évfolyamtársam dolgozik segédápolóként kórházban, akiktől szintén azt hallom, hogy a nővérek eszik egymást, panaszkodnak és nagyjából ez történik egész munakidő alatt.

Visszaolvasva nagyon úgy érződhet, hogy utálom a nővéreket, pedig nem így van, csak valahogy úgy érzem, a nővéri csapat nem annyira összetartó, mint a mentők. S ugyanígy az orvosok is egy külön réteg, nagyon megy a hierarchia, az elszigetelődés. Nekem ez így kevés, talán kezdetnek megtenné, de utána úgyis menni akarnék mentőzni, de lehet, hogy csak 20 év múlva kerülnék be. 
Persze, gyereket is akarok, szóval ha úgy nézzük, az a 20 év lehetne rövidebb is, de most nem ez a lényeg.

Tudom, nem szabad előre elkönyvelni mindent, de én tartok ettől az egésztől, plusz nagyon fáradt vagyok és erőtlen, ez még több pesszimista gondolatot szül és fel kellene végre ébrednem, hogy világosabban láthassam ezt az egészet. Vagy, ha már itthon ülök lassan 2 hete, levehetnék végre egy könyvet a polcról, hogy legalább a vizsgáim meg tudjam kínkeservesen csinálni, és ne csússzak újabb egy évet, ami valószínűleg még motiválatlanabbá tenne.

Persze, persze, mindennek van jó oldala is és már ki is találtam a céljaim a következő fél évre: elmegyek dolgozni segédápolóként, hogy szerezzek gyakorlatot és plusz tapasztalatot, hátha változik a véleményem. 
A betegellátást végülis továbbra is szeretném csinálni, és ugyanúgy érdekelnek az ezzel kapcsolatos dolgok. Hátha nem minden ennyire fekete és fehér, ahogyan most én látom. Ugyanakkor fentebb már írtam a csúszással járó hátrányokról.

Félek most mindentől. Attól, hogy eseteg rosszul "választottam" hivatást, szakot. Hogy nem leszek elég jó, mert nem tanulok vagy csak az utolsó pillanatban, és mindent el fogok felejteni, mert semmi nem marad meg az agyamban hosszú távon. Félek, hogy a vizsgák gyakorlati felét nagyon el fogom cseszni, mert a motiválatlanságom és fáradtságom miatt nem nagyon szerepeltem a szimulációkban. Félek az ebből következő megaláztatástól és a szavaktól, hogy "maga nem való mentőtisztnek, nem tudom, mit keres még itt, pályát tévesztett". Félek a megbélyegzéstől - senki nem lát a dolgok mögé, és nem is akar. Egyből jönnek a megjegyzések, hogy "maga hülye?" "maga ennyire lusta?"...
Félek attól, hogy esetleg soha nem leszek képes elvégezni ezt a szakirányt, és akkor kidobtam egy csomó évet feleslegesen, ahelyett, hogy mást tanultam volna és másra költöttem volna el ennyi pénzt. Félek, hogy végén csak én maradok és az érettségim, és az egyre jobban elkopó angol nyelvtudásom. Mihez kezdjek akkor? Örökké mégsem tanulhatok, muszáj lesz dolgozni is valamikor rendesen. De nem akarok gyárban, az nem én vagyok... Szakot válthatnék, de nem akarok ápoló lenni, pedig amúgy elég sok a lehetőség vele, akár magánban is. Mégsem érzem a magaménak. Az a baj, hogy nagyon mást sem, és lassan a 24-hez közeledve fogalmam sincs, hogy mi egyebet csinálnék szívesen és nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudok motiválódni? Hiszen elvileg ez az egyetlen pálya, ahol láttam magam valaha a lelki szemeim előtt...

Lehetséges, sőt biztos, hogy erről a dologról még fognak gondolataim születni, de egyelőre most befejezem, mert hirtelen nem jut eszembe más, amit rendezett sorokba tudnék még szedni. Így is 2 órája fogalmaztam a fentieket. 

Rowena