<?xml version="1.0"?>
<?xml-stylesheet type="text/xsl" href="/style/rss.xsl"?>
<rss version="2.0"><channel><title><![CDATA[.ante lucem.]]></title><description><![CDATA[23 éves nőnemű perszóna irományai, éppen arról, ami eszébe jut.]]></description><link>//gportal.hu</link><image><url>//gportal.hu/portal/antelucem/image/1639130948.jpg</url><title><![CDATA[.ante lucem.]]></title><link>//gportal.hu</link></image><item><title><![CDATA[Vizsgaidősuck]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494421</link><pubDate>2021-12-14 16:02:16</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Hivatalosan is elkezdődött (nálunk legalábbis) a rettegett vizsgaidőszak. Az őszi féléves vizsgákat különösen utálom, mert mióta egyetemre járok, nincs igazán felhőtlen és stresszmentes karácsonyom. Így is ritkán járok haza, és akkor is azzal foglalkozom lélekben, hogy a következő héten melyik vizsgán fogok megbukni, ha abban a pillanatban nem lapozok fel egy tankönyvet vagy nézek bele egy diasorba.&nbsp;
	Ma megvolt az első hivatalos vizsgám: elégséges. Igazából én is tartom azt a mondást, ami egészen elterjedt a hallgatók körében: a kettesnél nincs jobb jegy, csak szebb, illetve a kettes a lényeg, a többi már csak formalitás. :D
]]></description><encoded><![CDATA[
	Persze nem minden tárgyra vonatkozik ez részemről, de még harmadévben is vannak olyan felesleges tárgyaim, irreális vizsgakövetelményekkel, hogy inkább lemondok a tanulmányi ösztöndíjról, de nem kínzom magam olyan tanulnivalóval, amit az életben soha nem fogok hasznosítani. A mainak is pont így mentem neki, és egyébként átolvastam a diasort, de lényegében enélkül is megírtam volna kettesre, ha pedig jobb jegyet szerettem volna, akkor egyáltalán nem lett volna elég csak abból tanulni. Annyira meg nem érdekel, hogy elolvassak mellé egy random tankönyvet, és tényleg nem adna hozzá semmit a későbbi munkámhoz az a plusz tudás. Szerintem sokatoknak ismerős ez az érzés.&nbsp;
	Volt az az időszak, mikor középiskolában állandóan hangoztattuk, hogy "de legalább az egyetemen majd azt tanuljuk, amit szeretünk". Haha.&nbsp;

	Amúgy ha már volt egy ilyen példa, legyen "ellenpélda" is: a holnapi vizsgám. Konkrétan egy olyan tantárgyból lesz, ami hasznos lehetne később (mondjuk kb. egyedül vagyok a véleményemmel az évfolyamon). Ugyan full motiválatlan voltam a félévben (és most is, bár talán mintha 1 fokkal jobb lenne a helyzet), de ezeken az előadásokon egész gyakran felkaptam a fejem, mert érdekes infokat mondtak el, és több különböző dologba kóstoltunk bele, pl. fül-orr-gégészet, szemészet, hematológia. Tök jó volt egy kis változatosság a sürgősségre specializálódott tárgyak mellett (idén leginkább légzési elégtelenségről, illetve a szívet érintő akut történésekről volt szó). Úgy érzem, ezek az anyagok bővíthetik a tudásunkat, ami sosem rossz és segít gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket keresni, stb. Viszont a tananyagot nem küldték át kb, csak 1-2 részletet, így igazából nem tudom, honnan ollózzam össze a dolgokat, plusz ezekből az orvosi tudományágakból egyenként könyvtárakat lehetne megtölteni, és nekünk a sürgősségi része lenne a fontosabb. Sajnos nem írtam minden órán jegyzetet, meg nem is mindegyik oktatónál lehetett normálisan vázlatolni, cserébe diasorokat sem kaptunk. :D Így most azt nézem át, ami van és még hozzáteszem azt a tudást, amire emlékszem, de így képtelenség, hogy hármasnál jobbat írjak.

	Ezen a héten megpróbálom letudni az összes könnyebb vizsgám, így a buli része majd újév után kezdődik. Na, az húzós lesz. Próbáltam úgy beosztani, hogy most hétvégétől neki tudjak feküdni a legnagyobb szopóroller tárgyamnak, hátha akkor be tudom hozni a féléves lemaradást, amit magamnak produkáltam. Mindenképpen tanulságos lesz, és szerintem félúton fogok igazán szembesülni a ténnyel, hogy amit szeretnék, az majdnem lehetetlen, de a remény hal meg utoljára. Szerintem erre a tárgyra még az is kevés idő (ha az ember igazán érteni szeretné a tanultakat), ha nyáron előre elkezd rá készülni az ember. Aztán ha megértetted, onnantól pro vagy kb, csak marhára meg kell erőltetni magad előtte. Van benne bőven fizika, egy csomó paraméter, amit az embernek álmából felkeltve is tudnia kellene, illetve nagyon sok elmélet és minden összefügg. Komplex, pont ezért kellett volna sokat tanulnom rá, és most vagy megértem rekord idő alatt vagy csúszok egy évet.. igazából majd alakul, addig meg megpróbálom nem feladni. Legalább érzek magamban valami késztetést arra, hogy tanuljak. Komolyan üdítő érzés.. :D&nbsp;

	Tervezek még jelentkezni egyébként a vizsgaidőszaktól függetlenül, egy csomó ötletem van a bloggal kapcsolatban, és örülök neki, hogy naponta 10-15-en is jöttök! :) (Valamelyik nap 50-en voltatok, nagyon meg is lepődtem.) Köszönöm! :)

	Szívesen olvasnám a ti élményeiteket is az egyetemmel, vizsgákkal kapcsolatban, ha van kedvetek, írjátok meg, nálatok hogy mennek a dolgok!

	U.i.: Úristen, erre mióta vártam! :

	

	Én nagyon várom a filmet, és kíváncsi vagyok Mads Mikkelsen alakítására is Grindelwaldként (bár Johnny Deppet is szerettem).&nbsp;
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kutakodtam]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494356</link><pubDate>2021-12-10 09:56:25</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Pár napja írtam egy jó hosszú gondolatmenetet a hiányzó motivációmról. Nos, abban az esetben még mindig nem tapasztaltam változást/fejlődést, de legalább eszembe jutott valami más. Erről írok most néhány sort! :)
]]></description><encoded><![CDATA[
	Mivel már évekkel ezelőtt is blogoltam is, sőt, voltak egyéb jellegű portáljaim is, volt időm valamennyire elmerülni a Photoshop, CSS világában. A HTML részét a weblapkészítésnek még nem sikerült felfedeznem, de nagyon szeretném megtanulni a nyelvet és egyszer boldogulni egyedül és a saját weblapom fejlesztgetni. Tényleg a hobbim is volt ez az egész.

	Persze a 12-14 éves énem azért limitáltan értett a photoshophoz. Képeket összemosni egész jól tudtam, ahogy embereket/mintákat kivágni szintén. Rá tudtam dobni filtereket (akkor még nem is nagyon volt instagram, vagyis volt, de akkortájt indult be) mondjuk a fejlécre/oldalsó képekre és nagyjából ennyiben ki is merült az a nagy "tudás". :D De legalább volt érzékem a színek összeállításához. Vagyis ezt gondoltam/gondolom, aztán lehet, hogy mindenki más legszívebben rámförmedne, hogy ez a blog mégis "hogy néz ki?!" Remélem, nem így van! (Amúgy nagyon újra kellene vennem, mi hogy van PS-ban, mert a fene sem emlékszik már rá.)

	

	(forrás)

	Szóval gondolkodtam, osztottam és szoroztam, és valahogy kipattant a fejemből, mint megoldás. Persze ezt tényleg alaposan át kell még rágnom, és az sem biztos, hogy annyira tetszene a dolog, mint amennyire elképzelem (ez már pár évvel ezelőtt is rosszul sült el).

	Egyedül nem tudom, mennyire menne, én lehetségesnek tartom, hogy pl. túl sok anyagot szedek össze a neten, és a végén nem fogom tudni rendesen szűrni, mik az alapok és miket kell csak később megtanulni, begyakorolni. Azért a kódok világában egy kezdő még simán el tud veszni. :D

	Na, de mire is gondoltam?&nbsp;

	Front end fejlesztésre. Arra gondoltam, hogy rendesen kitanulom a világát, HTML, CSS, JavaScript, illetve hozzátenném az elengedhetetlen pluszokat, amikkel még nem vagyok ennyire tisztában, és csinálom. Projekteket és mindent.&nbsp;
	Persze ez nem megy egyről a kettőre, és nem is most rögtön akartam belevágni, hanem bármikor a jövőben.. leginkább, ha csúsznék (akkor mondjuk részmunkaidőben segédápolnék, a maradékban pedig ismerkednék a kódokkal, és még talán szabadidőm is maradna). Vagy egy távolibb jövőben, mondjuk mikor már van gyerekem és amikor épp alszik.. :D&nbsp;

	Most már elég sok ilyen tanfolyamra rá lehet bukkani a neten, vannak olyanok is, amik abszolút online formában végezhetők, viszont (természetesen) fizetősek, és azért valamennyire kötött a tanulási idő, mert van egy határideje a képzésnek, így nem megy, hogy csak a saját tempómban csinálom. Ezért lenne jobb még akkor, amíg relatíve szabad vagyok, bár ki tudja, milyen képzések lesznek idestova 10 év múlva. De jelenleg ez kisebb gyerekkel elég elképzelhetetlennek tűnik. (Lehet, addigra már front endes sem kell.)

	De most még nincs gyerekem, és elég jó B tervnek tűnik ez a dolog. IT területén mindig szükség van emberekre, ha tetszene a dolog, 100%, hogy fejlődnék egyéb területen is, szóval nem nagyon lenne munka terén problémám. Nyilván először meg kell találni az első munkahelyet, ami biztos nehéz, főleg, ha nincs BSc-s papírja az embernek, de utána azért már lehet boldogulni. Mindig azt vallottam, hogy jobb, ha egy ember több lábon tud állni, én jelenleg csak fél lábon tudok, mivel van egy érettségim és ennyi. Biztos találnék melót valamelyik szupermarketben, de na.

	Még a nyelvek érdekelnek. Svédül valamiért nagyon meg szeretnék tanulni, illetve németből a jelenlegi tudásomnál sokkal jobbat szeretnék összekaparni. Az oroszt is szép nyelvnek tartom. Szerintem nem rossz a nyelvérzékem, de őszintén nem tudom, mihez kezdjek vele, mert mindig mondják, hogy a nyelvtudás fontos, de én nem akarnék tolmács lenni, vagy szakfordító.&nbsp; Meg amúgy is lassan mindenki beszéli az angolt. Aztán biztos, hogy pont akkor jönne jól, mikor nem számítok rá. :)

	Igazából ennyit szerettem volna hirtelen írni. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha tündérmesében élnék, tisztában vagyok vele, hogy sem a webfejlesztés, sem a programozás nem egyszerű feladat, de érdekelni érdekel, és valamikor tutira bele akarok vágni. Nem utolsó sorban, de engem kifejezetten megnyugtat a tudat, hogy végre van B tervem, mert eddig sosem volt, és ez valamennyire épképzlábnak is tűnik.
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Az elveszett motivációm nyomában]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494332</link><pubDate>2021-12-08 11:49:43</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Hónapok óta jelen van egy állandó dolog az életemben, amin kattogok esténként, s ami miatt félelem és nagyfokú stressz költözik belém nappalonként.

	Szeptemberben kezdtem a 3. (valójában 4.) évem az egyetemen, ez egy 4 éves, egészségügyi képzés. Piszok nehéz, de idáig kitartottam, tanultam, és akkor sem hátráltam meg, amikor egy-egy oktatóm megalázó szavakat intézett felém.&nbsp;

	(kép forrás)
]]></description><encoded><![CDATA[
	Erre a szakra nagyon gyakran mondják: hivatástudat nélkül lehetetlen elvégezni, vért kell izzadni a kettesért, ha nem vagy szimpatikus az egyik oktatónak, talán 4 év helyett 8 év alatt végzed el (vagy soha).

	Mikor felvételiztem, teljesen úgy éreztem, hogy ez az! Megtaláltam az életem célját, nekem ez biztosan menni fog, hiszen szeretem az embereket, szeretek másokon segíteni és természetesen végignéztem a Vészhelyzet és a Dr. House összes epizódját. Kétszer. Vagy háromszor.
	Imádtam azon töprengeni a House részei alatt, hogy az adott karakternek milyen nyavajája van. Persze, gimiben igazából csak önszorgalomból (nevezzük kíváncsiságnak) tudtam néhány betegségről, úgyhogy akkoriban ezen a téren nem igazán arathattam le a babérokat, de azért jó volt tippelgetni. Még jobb volt ritkán közel járni a megoldáshoz - az egészet egyfajta jó rejtvénynek fogta fel az ember.

	Kémia terén elég megbotránkoztató teljesítményt nyújtottam (ellenben a biológiával), így az orvosi egyetem kiesett a láthatárról, és fizikából sem volt penge - tekintve, hogy több tanár tartotta az órákat az évek során, s a mai napig értetlenül állok a tény előtt, hogy katedrát kaphattak. Érdemi oktatás nem volt, persze ez akkor nem foglalkoztatott bennünket különösebben: elvoltunk és többnyire örültünk, hogy semmit nem kell csinálni, hiszen a humán tárgyakból rendesen megfingattak bennünket (és persze angolból, ha már a suli profilja kifejezetten az angol volt).

	Tehát lemondtam az orvosiról, és helyette rágyúrtam a nyelvekre és a bioszra, majd jött az ötlet:&nbsp;mentőtiszt&nbsp;leszek. Gondoltam, nem írom le, de aki veszi a fáradtságot, hogy elolvassa ezt a bejegyzést, megérdemli, hogy tudja, miről olvas most. Félő, hogy így kiderül, ki vagyok, bár szerintem nem fog - vagy nem mostanában. Tulajdonképpen nem fogom elkezdeni szapulni az oktatóimat, amit fent írtam, az tény, de neveket úgysem fogok közölni és meg kell, hogy jegyezzem: ugyan néha megy pofára is az osztályzat, a legtöbb esetben tényleg a tudásunkat értékelik szerencsére, és igenis vannak nagyon jó oktatóim, akiknek sokat köszönhetek eddig. Csak remélni merem, hogy 1,5, csúszás esetén 2,5 év múlva is sokat köszönhetek majd nekik. Közhely, de az eddig szerzett tudást úgysem veheti el senki már - biztosan hasznos lesz később, bármi is legyen.&nbsp;
	Vágok egy csomó gyógyszert, betegséget, tüneteket és az elsősegélynyújtást is rendesen belénk verték, reanimálni is megtanítottak, szóval ez már igenis valami. Családban 100%, hogy jól fog jönni. De most nem erről szeretnék regélni.

	Kezdjük az első évemmel. Hatalmas lelkesedéssel vágtam bele a tanévbe, és a gólyatáborban is hihetetlenül jól éreztem magam az évfolyamtársaimmal, egy szuper időszak vette kezdetét igazából. Kollégista voltam még (ahogy előtte gimnáziumban is), és a várakozásaimmal nagyjából megegyezett, amit kaptam: szoros barátságokat kötöttem, még szorosabbakat, mint középiskolában és rengeteg jó élményt tudhatok magam mögött velük.&nbsp;
	A koliban ismertem meg a párom, aki orvosis, s azóta már albérletben élünk, és az életem ezen része igazából csodálatos. Rengeteg tervünk van a jövőre nézve, mind a közelire, mind a távolira. A barátaimmal így is összejárunk, ökörködünk, amikor csak ráérünk.
	De kanyarodjunk vissza. Akkoriban még minden új volt, a tantárgyak, az egyetem épületei, a főváros. Rengeteg impulzus ért és mind a jó irányba vittek tovább engem: tanultam, volt ihletem mindenhez, jó jegyeket kaptam és egésznek éreztem magam.

	Második félévben kissé megborultak a dolgok, ellustultam (felbuzdulva az eddig elért sikereken, azt hittem, minden simán fog menni - na, elbízni magad sosem szabad, erre akkor jöttem rá), elfáradtam. Már nem volt minden új és kezdtem belefásulni az egyre növekvő tananyagba. Nem is sikerült minden tárgyam és megcsúsztam. Elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy minden az én hibámból történt (és ma is így érzem). Sokkal jobban is odatehettem volna magam abban a félévben, de nem tettem.&nbsp;

	A következő évben felvettem egy halom szabadon választható tárgyat és igyekeztem motivált maradni. Egyszerű volt az élet, hiszen alig kellett bejárnom, volt időm pihenni és volt időm feldolgozni a veszteségem. Úgy voltam vele, hogy kegalább kicsit "kiélem" magam, így elkezdtem többet eljárogatni a barátokkal ismét, voltam bulikban is és kirándultam egy csomót. Olvastam, és persze tanultam. Második év második szemeszterében kellett bebizonyítanom, hogy menni fog az a tárgy, amiből azelőtt buktam. Erre sikerült elég rendesen ráparáznom, hiszen úgy éreztem, ez az utolsó esélyem, nincs több szabvál, nincs több tárgy, amit átvihetek következő évre, ha ismét nem sikerül. Talán az volt életem addigi legnagyobb stressz-szituációja. Viszont elsőre sikerült: akkor talán a legboldogabb embernek éreztem magam a Földön.

	Így kezdődött a harmadik évem, amikor hivatalosan is másodévessé váltam. Boldog voltam, motivált, viszont sok negatív élmény társult ahhoz az időszakhoz.&nbsp;
	Gyakorlatilag a covid már az ominózus vizsga félévében megérkezett hozzánk, s azóta is velünk maradt, mint egy ellenség, akit a hátunk közepére sem kívánunk.&nbsp;
	Boldog azért voltam, mert végre láthattam napi szinten a barátaim és nem teljesen volt online oktatás, így lehetett végre szocializálódni. Aztán, végre kicsit úgy éreztem, tanulunk is valamit. A szabválok után igazi felüdülés volt végre olyan anyagokat tanulni, amik fontosak lesznek a való életben is.
	Dolgoztam suli mellett, főleg az online hetekben (felváltva volt nálunk, amolyan hibrid oktatásként) és ápoltam egy rokonom, a vizsgák felé közelítve egyre gyakrabban. Sajnos ő már nem él.

	A covid második hulláma szerves változásokkal járt: nekünk, eü-hallgatóknak különböző kórházakban/mintavételi pontokon kellett helyt állnunk. Engem is kirendeltek, pont a vizsgák előtt két héttel, két hétre, tanulni nem igazán volt időm az alatt az idő alatt.&nbsp;
	Ezzel párhuzamosan a munkahelyemen azt mondták, ha nem tudok menni, máskor se menjek (pedig végig én voltam az, aki plusz napokat is elvállaltam, akár az utolsó pillanatban és ebből a munkából jött be havonta pont annyi fizetésem, amiből kényelmesen tudtam fizetni az albérletet). Ez kissé szíven ütött, ráadásul az addig általam látogatott/ápolt rokonom is "át kellett adjam másnak". Persze, nem én voltam az egyetlen rokona, hatalmas a családunk, de én voltam a környéken az egyetlen ismerős, aki konyít valamicskét az eü-höz, és Budapesten él, így rám esett a választás. Persze, elvállaltam. Sajnos ahogy telt az idő, egyre csak rosszabbodott az állapota, és már írtam, de sajnos végül meghalt. Pont akkor kb, mikor kirendeltek. Nyilván nem hibáztathatom magam emiatt, de még elköszönni sem nagyon sikerült tőle.
	Mindezek után vizsgáznom kellett, fáradtan, eléggé meggyötörve. Sikerült. Minden. Volt egy tárgy, ami majdnem nem, de végül mégis. Ismét a legboldogabb valaki lehettem.

	Utána egész jól vettem az akadályokat, persze stresszes voltam, és féltem is, hogy valamit elszúrok, és voltak pillanatok, mikor csúszkáltam a határidőkkel, de végül sikerült minden, és hivatalosan harmadéves lettem.

	Na, ezen a ponton törhetett el valami. Nyáron kidolgoztam a belem, plusz készültem egy esküvőre (nővéremékére), gyakran voltam itthon egyedül, mert barátomnak kórházi gyakorlata volt, és nem voltak a napjaim túl változatosak. A nyár egyetem alatt minimum egy kis pihenést kellene, hogy jelentsen. Persze, dolgoztam, hogy tudjak venni kaját és fizetni tudjam az albit, meg a koszorúslány ruhát. Gyakorlatilag hónap közepétől kezdve egy forintom nem maradt semmire, és ez így ment egész nyáron (majd utána is). A munkahelyem otthagytam, mert nem voltak hajlandóak több órában foglalkoztatni és vészesen kevés fizetéséért dolgoztam akár heti 6 napot is a 7-ből (bár beírtak párszor úgy, hogy 7/7, és nekem kellett rájuk szólni kb, hogy ez törvénytelen). Jó is lehetett volna, ha mondjuk heti 5 napot megyek, mindennap 8, akár 10 órában, de egyszer sem kaptam 6 órásnál hosszabb műszakot, és a szünetet is levonták, szóval 5,5 órára kaptam órabért. Váltott műszakban melóztam (de/du), tervezni sosem tudtam, és ha már 6 óra elmegy a napból, mondjuk 14-20-ig, akkor nehéz bárhová elmenni, főleg, ha másnap reggelre kell menni dolgozni.
	Így felmondtam, és éjszakás melóba kezdtem (könyvpakolás egy raktárban). Szerettem, de fárasztó volt azért.
	Majd szeptember lett, és hulla fáradtan kellett hirtelen megint egyetemre járni, ráadásul szó sem volt többé hibrid oktatásról. Újra be kellett járnom az összes (!) előadásra, az óráim reggel 8-tól este 6-7-8-ig tartottak (kivéve pénteken), tanulni esténként már nem volt erőm. Így minden mást csináltam, másnap pedig gyakran dögfáradtan mentem be suliba.&nbsp;
	Motivációm így tényleg hamar megkopott, minduntalan csak pihenésre vágytam. Aztán a történethez hozzátartozik, hogy szintén egy pénzügyileg stresszes időszakon vagyok túl, mert dolgozni nem dolgoztam, és csak szoctám, stb segített volna valamennyit, amit nem kaptam meg novemberig..&nbsp; kaja nem nagyon volt itthon, a szakkönyveket sem tudtam beszerezni, még nyomtatni sem tudtam, úgyhogy tényleg semmi nem motivált a tanulásra.

	Tök hirtelen el is telt ez a félév, legalábbis a szorgalmi időszakot tekintve. 10 hét volt összesen, majd jöttek a pár napos kórházi gyakorlataink, és hétfőn már vizsgaidőszak lesz.
	A gyakorlatok sem tetszettek idén egyáltalán: mindenki befásult volt, a dolgozók kb. csak panaszkodni tudtak egész nap, és nem nagyon láttam semmi lelkesedést, vagy hivatástudatot. Senkiben. Magamban sem, hiszen tanulni képtelen voltam, plusz ezek a dolgok szépen lassan kiölték belőlem a kezdeti lelkesedést (ezt így amúgy az évek alatt - oktatók, kórházak - amit igazán szerettem, azok a mentős gyakok voltak). Sajna ha elvégzem a képzést, sem biztos, hogy mehetek mentőre. Nagyon telített a tiszti pozíció, ápolni pedig - ne haragudjon meg senki - nem fogok elmenni (minimum) 5 év tanulás után, jóval kevesebbért. A kórházi munka eleinte nem taszított ennyire, de az évek alatt szépen lassa körvonalazódott, milyen is ott az élet, és ha egy-két alkalommal jól éreztem magam, az nagy szó.

	Nekem nagyon fontos a munkakörnyezet, a bajtársiasság is, nyilván a fizetés is, de talán ezek közül minden tekintetben a pénz áll utolsó helyen a preferenciáim között.
	A mentőzésben azt szeretem, hogy a helyszín mindig más, különböző helyzetekben kell egyformán jól helytállni és csak magamra számíthatok. Mármint, ez utóbbit nem tapasztaltam még meg, csak félig-meddig, hiszen egyedül még sosem kellett ellátnom senkit mentőzéseim során, hisz csak tanulóként voltam ott.&nbsp;
	Nekem kell kitalálni, mi baja a betegnek, majd ellátni, annyira, hogy stabilan szállíthatóvá váljon, a kórházban pedig átveszik az orvosok/ápolók, és folytatják az ellátást. Számomra sokkal izgalmasabb a mentőzés, mindig változatos. Nem tudom elképzelni magam egy PCI centrumban, ahol naponta X beteget megkatéterezek és megnézem a coronariáit. Ha orvosira járnék, akkor is tuti, hogy mentőorvosnak mennék (és akkor fel is vennének).

	Az SBO-n vannak izgalmas esetek, sokat lehet ott látni és tanulni, és olyan eszközökkel dolgozni, amik a mentőkön nem elérhetőek, stb. Csak mint már írtam, szerintem sokkal izgibb a mentés, meg vonulni is imádok, és nem utolsó sorban, de nincs ott mindig valaki, aki rangban felettem jár.&nbsp;
	Tisztelem és becsülöm az orvosainkat, de sajnos sokan ítélkezve néznek a mentőtisztekre közülük, mint valami prosztóra, mert túl sok (?) kompetenciát adnak a kezükbe, és "csak" 4 éves a képzés, ezért gyakran nem is jönnek ki jól a tisztek az orvosokkal, vagy fordítva. Én nem akarok állandóan megvetéssel szembesülni (meséltek már mentőtisztek egyet, s mást), így bőven elég, ha a szállításkor találkozom orvosokkal (de higgyétek el, azért, mert most negatív dolgokról beszélek, nem csak ez létezik, és ezt én is nagyon jól tudom).

	Amit már fentebb is írtam, az a hozzáállás kérdése. Nos, eddigi mentős gyakorlataim alatt szinte senkivel nem találkoztam, aki annyira kiégett volna, mint azok, akikkel kórházi gyakorlataim/kirendelésem során hozott össze a sors. Lehet, hogy csak jó állomást sikerült választanom, és a többiről még nincs megfelelő képem, eddig ezt láttam, ez a tapasztalatom, ráadásul egy csomó évfolyamtársam dolgozik segédápolóként kórházban, akiktől szintén azt hallom, hogy a nővérek eszik egymást, panaszkodnak és nagyjából ez történik egész munakidő alatt.

	Visszaolvasva nagyon úgy érződhet, hogy utálom a nővéreket, pedig nem így van, csak valahogy úgy érzem, a nővéri csapat nem annyira összetartó, mint a mentők. S ugyanígy az orvosok is egy külön réteg, nagyon megy a hierarchia, az elszigetelődés. Nekem ez így kevés, talán kezdetnek megtenné, de utána úgyis menni akarnék mentőzni, de lehet, hogy csak 20 év múlva kerülnék be.&nbsp;
	Persze, gyereket is akarok, szóval ha úgy nézzük, az a 20 év lehetne rövidebb is, de most nem ez a lényeg.

	Tudom, nem szabad előre elkönyvelni mindent, de én tartok ettől az egésztől, plusz nagyon fáradt vagyok és erőtlen, ez még több pesszimista gondolatot szül és fel kellene végre ébrednem, hogy világosabban láthassam ezt az egészet. Vagy, ha már itthon ülök lassan 2 hete, levehetnék végre egy könyvet a polcról, hogy legalább a vizsgáim meg tudjam kínkeservesen csinálni, és ne csússzak újabb egy évet, ami valószínűleg még motiválatlanabbá tenne.

	Persze, persze, mindennek van jó oldala is és már ki is találtam a céljaim a következő fél évre: elmegyek dolgozni segédápolóként, hogy szerezzek gyakorlatot és plusz tapasztalatot, hátha változik a véleményem.&nbsp;
	A betegellátást végülis továbbra is szeretném csinálni, és ugyanúgy érdekelnek az ezzel kapcsolatos dolgok. Hátha nem minden ennyire fekete és fehér, ahogyan most én látom. Ugyanakkor fentebb már írtam a csúszással járó hátrányokról.

	Félek most mindentől. Attól, hogy eseteg rosszul "választottam" hivatást, szakot. Hogy nem leszek elég jó, mert nem tanulok vagy csak az utolsó pillanatban, és mindent el fogok felejteni, mert semmi nem marad meg az agyamban hosszú távon. Félek, hogy a vizsgák gyakorlati felét nagyon el fogom cseszni, mert a motiválatlanságom és fáradtságom miatt nem nagyon szerepeltem a szimulációkban. Félek az ebből következő megaláztatástól és a szavaktól, hogy "maga nem való mentőtisztnek, nem tudom, mit keres még itt, pályát tévesztett". Félek a megbélyegzéstől - senki nem lát a dolgok mögé, és nem is akar. Egyből jönnek a megjegyzések, hogy "maga hülye?" "maga ennyire lusta?"...
	Félek attól, hogy esetleg soha nem leszek képes elvégezni ezt a szakirányt, és akkor kidobtam egy csomó évet feleslegesen, ahelyett, hogy mást tanultam volna és másra költöttem volna el ennyi pénzt. Félek, hogy végén csak én maradok és az érettségim, és az egyre jobban elkopó angol nyelvtudásom. Mihez kezdjek akkor? Örökké mégsem tanulhatok, muszáj lesz dolgozni is valamikor rendesen. De nem akarok gyárban, az nem én vagyok... Szakot válthatnék, de nem akarok ápoló lenni, pedig amúgy elég sok a lehetőség vele, akár magánban is. Mégsem érzem a magaménak. Az a baj, hogy nagyon mást sem, és lassan a 24-hez közeledve fogalmam sincs, hogy mi egyebet csinálnék szívesen és nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudok motiválódni? Hiszen elvileg ez az egyetlen pálya, ahol láttam magam valaha a lelki szemeim előtt...

	Lehetséges, sőt biztos, hogy erről a dologról még fognak gondolataim születni, de egyelőre most befejezem, mert hirtelen nem jut eszembe más, amit rendezett sorokba tudnék még szedni. Így is 2 órája fogalmaztam a fentieket.&nbsp;

	Rowena
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Miértek]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494316</link><pubDate>2021-12-06 17:04:55</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Sziasztok! :)

	Ígértem, hogy hozok még bejegyzést, bár azt én sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan. Még a régi időkben sem nagyon volt rá példa, hogy ugyanazon a napon két blogbejegyzést is írjak. Gondoltam, írok pár magyarázó sort a nicknevemről, illetve a jelenlegi (de lehet, hogy végleges) design-ról.

	Update: létrehoztam egy új modult is, leginkább magamnak, de ha érdekel, &gt;&gt;&gt;lessetek rá&lt;&lt;&lt;!
]]></description><encoded><![CDATA[
	Kezdjük a nicknevemmel. Rowena.&nbsp;
	Először is blogoltam már a valódi nevemen, amit majd később lehet, hogy elárulok, meglátjuk még. Azért nem szeretném felfedni egyelőre, mert anno is sokszor úgy éreztem, már túl sok információt teregettem a világ szeme elé magamról és a kapcsolataimról, és egy idő után kényelmetlenül kezdtem magam érezni. Persze ismerősök nem nagyon találták meg a blogom, de mégis megvolt ennek a lehetősége, és már közel sem tudtam olyan felszabadultam írni, mint korábban.

	Miért pont Rowena?&nbsp;
	Nagyon szeretem a Harry Pottert. Ez volt az a könyvsorozat, ami végigkísérte a gyerekkorom és még mindig teljesen oda vagyok a világért, amit J.K. Rowling teremtett nekünk. A blogolás mellett a HP univerzuma volt a másik mentsváram, ha nem akartam tudomást venni a világról, amiben élek. Ma is néha előveszem a könyveket/filmeket, illetve nyomon követem a sorozattal kapcsolatos híreket, teóriákat. Bizonyára tudjátok, hiszen nem mai dolog, hogy a 7 kötet óta vannak újabb filmek (Legendás állatok), illetve egy színdarab is készüt (Az elátkozott gyermek).Ez utóbbit ugyan nem láttam és a forgatókönyvet sem olvastam, a másik egészen tetszett, bár néhol nem tudok rajta kiigazodni. Szeretnék majd erről is írni. :)

	Rowena Ravenclaw az eredeti neve Hollóháti Hedvignek, a négy ház egyik alapítójának. Sok tesztet kitöltöttem régebben, és mindig a Hollóhátba sorolt a "Teszlek süveg". A rajongók persze általában azt az elvet vallják, hogy oda tartozol, ahová tartozni szeretnél - nos, esetemben ez szintúgy Hollóhát, úgyhogy minden rendben.

	Szegény barátomat gyakran kiégetem a Harry Potter mániámmal, például ezzel a házas hovatartozás dologgal, de na. Valami akkor sem változik, ha az ember felnőtt - még mindig szeretném azt a roxforti levelet! Egyébként személyes sikernek könyveltem el, mikor megmutattam neki a filmeket és tetszett neki, azóta valamennyire őt is érdekli ez a világ, s ki tudja - talán a könyveket is elolvassa majd egy napon.

	Szóval ezért lettem Rowena, meg mert nyilván tetszik ez a név - bár a gyerekemnek nem adnám, talán a macskámnak, majd ha lesz, de ő úgysem hallgatna rá.&nbsp;

	Design

	Valami letisztultat szerettem volna, ami illik a blogolás témájához, de közben valami olyasmit, ami visszaad belőlem egy kis darabot. Nos, aki ismer, tudja, hogy odáig meg vissza vagyok a rókákért. Szerintem a világon az egyik legaranyosabb faj, és borzasztóan sajnálom, amiért vadásszák őket a bundájukért sok helyen.&nbsp;
	Rengeteg rókás oldalt követek instagramon, illetve facebook-on is, számtalan videót szoktak posztolni, és elképesztően okos, aranyos állatok. Nem titkolt vágyam egyszer majd rókát tartani, persze direkt nem fogom őket "befogni" és elvenni a szabadságukat - hiszen vadállatok. Ugyan már próbálkoztak háziasítani rókákat, ha jól tudom, Oroszországban és a mai napig működik valahogy, de még úgysem engedhetném meg magamnak. Friss hús naponta többször és szabad tér kell nekik, én viszont örülök, ha barátommal ketten elférünk az albérletben. Addig is mindennap nézegetem őket, és legalább a blogomon jelen lehetnek.:) Lent megtaláljátok amúgy a crediteket, ha tetszenek nektek, de &gt;&gt;&gt;ide&lt;&lt;&lt; is belinkeltem, igazából logo-kat lehet készíteni ingyen, szerintem nagyon menő, és még csak érteni sem kell hozzá. Természetesen nem csak rókásat lehet, nagyon sok a lehetőség.

	Hirtelen ennyit szerettem volna leírni, hátha érdekel valakit. :)

	Ti is szeretitek a Harry Pottert? Van más könyv/film, ami ennyire jelen van az életetekben?&nbsp;
	Szeretitek a rókákat? :D

	Üdv,
	Rowena
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[S ismét eljött a Télapó...]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494305</link><pubDate>2021-12-06 12:01:54</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Minden kedves Idetévedőnek boldog Mikulást kívánok! Remélem, kaptatok sok jót és szépet a cipőitekbe! :) Szeretnék majd nemsokára egy bővebb bejegyzést is hozni, és egy-két változtatást eszközölni még a blogon. Most úgy érzem, nagyon belelendültem a munkába, tényleg hiányzott már minden, ami a honlapszerkesztéssel jár. Próbálkoztam egyébként WordPress-en és blogspot-on is, de különösebben egyikhez sem értek, így maradt a G-Portál. Itt már nagyjából értem, mit miért írok át egy-egy css kódban, és tetszik is a kezelőfelülete. :)&nbsp;

	A lényeg, hogy most ebből a szempontból egészen motivált vagyok, ami furcsa érzés, mert hónapok alatt hasonlót sem tapasztaltam. Még a karácsony sem izgat idén, pedig imádok ajándékokkal bíbelődni, gondolkodni rajta, ki mit kap. Hmm, asszem erről is fogok írni bővebben, mert az utóbbi évek alatt teljesen másként kezdtem el látni a karácsonyt, hátha érdekelnek valakit a meglátásaim (bár azt hiszem, ez tizenkettő, egy tucat lesz).&nbsp;

	Ezt a kis bejegyzést a köszöntőn kívül igazából helyzetjelentőnek szántam, szóval most megyek is, és igyekszem nemsokára valami frissebbet hozni, addig is remélem, elolvassátok a firkáim, és még mindig örülnék pár üzenetnek a chatben, vagy akár itt, a bejegyzések alatt. :)

	Üdv, Rowena

	(kép forrása)
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Inspiráció régen és most? ]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494264</link><pubDate>2021-12-04 10:07:42</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Máris eszembe jutott egy boncolgatásra alkalmas téma. Tegnap megnyitottam a blogot, egy-két dologról írtam is, például megemlítettem, hogy írás után összeszedettebb leszek kicsit. Ennek kapcsán merült fel bennem a téma még tegnap este: hova tűnt az inspiráció?
]]></description><encoded><![CDATA[
	Félreértés ne essék, tudom, hogy inspirálódni ma is lehet az interneten, sőt, egyre több felület kínál erre lehetőséget, szóval gyakorlatilag&nbsp;nem tűnt el, mégsem vagyok elégedett. Régebben itt G-Portálon gyakran futottam bele "inspirációs blogokba". Mindről nem mondható el ugyan, de egész jó kis oldalak voltak ezek, sok személyes tartalommal, rengeteg képpel, ötletekkel. Utóbbiak néhányaknak a saját fejükből pattantak ki, de sokan hoztak ötleteket külföldi oldalakról, blogokról.&nbsp;

	Mostanában Instagramon, Tiktokon, YouTube-on van a legtöbb lehetőség inspirálódni, illetve Pinteresten. Természetesen most csak az internetről beszélek.
	
	Tök jó, hogy végtelen mennyiségű képet okád elénk az Insta, millió témában rá lehet keresni a mások által megosztott képekre. Vannak jó oldalak, párat én is követek, jellemzően állatos témával foglalkozókat, vagy esetleg néhány könyvajánlós oldalt. Persze, kinek mi számít jónak. :)&nbsp;
	Azt vettem észre, bár lehet, hogy régen is így volt, hogy az Instagramon nem igazán számít, mit posztolsz, sokkal jobban számít, ki posztol és milyen minőségben, hány követőd van és a többi.&nbsp;
	
	Ezzel a jelenséggel végülis tudok párhuzamot vonni a G-Portál esetében is: emlékszem, régebben rengetegen a design miatt jártak fel oldalakra. Ha szép volt a kinézet, többen kértek tőled cserét, többen látogatták az oldalad. A tartalom igen keveseket érdekelt, sajnos. Ugyanakkor igenis voltak, akiket érdekelt. Én magam is néha tűkön ültem, mikor lesz már frissítés XY honlapján. Instán nem nagyon érzem ezeket, 3 mp alatt képes bárki megosztani egy képet, ami alá befirkant néhány hashtaget és a követői számától függ, hány szívecskét kap az adott posztra, illetve attól, mennyire aktuálisan népszerű hashtageket választott. Kicsit olyan érzésem van, mintha mindenki reklámozná magát. (Én is szoktam hashtagelni, nem azért mondom.)

	Saját magamon tapasztaltam, hogy az instát nézem, de nem látom. Mintha automata-pilóta üzemmódban lennék, mikor megnyitom a népszerű alkalmazást: csak végiggörgetem a feed-et, és nyomok néhány lájkot az ismerőseim posztjaira, és utána azt sem tudom, mit néztem. Nem hiszem, hogy mindenki így érez, mint én, de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Így nekem nagyon személytelen az egész, motivációt pedig végképp nem ad. Pedig adhatna, egy csomóan posztolnak nyaralós képeket, lehetne ez is kulcsa annak, hogy akkor én is menni akarjak, juj, milyen szép helyen járt XY, gyerünk, tegyünk félre egy csomó pénzt, stb. De az a baj, ha 2mp-ig nézel valamit, az nem fog túl nagy benyomást kelteni benned, és nekem még mindig személytelen, hiába akár a legjobb barátom bejegyzését nézem.&nbsp;

	Instán kevesek írnak élménybeszámolót, nem nagyon osztanak meg véleményt (a beauty bloggereket most hagyjuk, szerintem az egy teljesen más téma, igaz, gyakran összefonódik a "sima" blogolással). A YouTube ebből a szempontból sokkal jobb szerintem. Én pl. nagyon kedvelem&nbsp;Magyarósi Csaba&nbsp;videóit. Szeretem, hogy egyrészt a kiváló minőséget mindig hozza, másrészt személyes. Leginkább az utazós videói miatt kezdtem el követni Csabát, mind nagyon jól sikerült és szinte úgy éreztem, én is vele/velük utazok. Olaszországba például sosem akartam elmenni, aztán megnéztem a videóit, és egyből megjött a kedvem hozzá, de nemcsak az utazáshoz, hanem tudni is akartam hirtelen mindent, amit egy adott videóból hallottam, pl. elkezdtek érdekelni régi épületek, azok története, építője és hasonló dolgok. Végül is inspiráló volt, magamtól tuti nem nézek ezeknek utána, úgy voltam vele korábban, hogy nem is érdekel.&nbsp;
	Sok túrázós csatorna is van YouTube-on, egy párat azokból is követek, hasznosnak tatom őket, ha van egy-egy nehezebb túraszakasz és esetleg megközelíthetetlen, akkor inkább másik útvonalat választok magamnak. Mondjuk nekem mindegy nagyjából, hogy ezt videóból tudom meg, vagy egy bejegyzésből, újságcikkből. Ezek nem igazán inspirálnak, inkább csak hasznosak.

	Mi lehet inspiráló?&nbsp;
	Nyilván mindenkinek az a tartalom, ami éppen érdekli. Tehát ha valaki át szeretné rendezni a lakását, akkor lakberendezős/DIY témákban keresgél, míg aki le szeretne fogyni, az edzős videókat néz, csatlakozik fogyókúra-csoportokhoz, stb.&nbsp;

	De akkor hahó! Nem tűnt el az inspiráció, mégis mi bajom van?

	Nekem&nbsp;általános inspirációra van szükségem. Fogalmam sincs, létezik-e ez a fogalom, de megpróbálom elmagyarázni.&nbsp;
	Korábban tök jó volt blogokat olvasni, főleg nem előre meghatározott témájúakat. Tetszett, hogy mindig a szerkesztő személyétől függött a tartalom, az, hogy éppen miről írt/osztott meg bejegyzést. Kicsit megismertük őket, kicsit beleláttunk az életükbe, a kedvenc elfoglaltságaikba, a véleményükbe különböző dolgokkal kapcsolatban. Ha egy blog naponta-hetente frissült, szinte lerítt az írójáról, hogy energikus, vannak ötletei, elszánt a weboldala folytatása iránt, stb.&nbsp;
	Ezek hatására én is alkotni akartam. Blogot is vezettem, de ezzel párhuzamosan a való életben is megpróbáltam összeszedettebb lenni, nem mindig ugyanazokat a dolgokat csinálni, hanem kipróbálni újakat (lehetett ez egyébként egy vadiúj sorozat is - biztos fogok erről is írni később, de elöljáróban annyit, hogy olyan ember vagyok, aki nagyon ragaszkodik a számára megszokott dolgokhoz), és volt egy csomó ötletem is. Ezek magamtól jöttek, de a többi blog/blogolás hatására. Abban az időben elég kreatív voltam, jobban tanultam, egy csomó ihletem volt pl. sulis projektek megvalósításához, nagyon sok mindenben ösztönzően hatottak rám mások írásai, beszámolói, ötletei.

	Jó lenne most is hasonló élményben részesülni, ha lehet ezt annak nevezni. A videók tök jók, de nem igazán lelek hasonló témákban vlogolókra. A csatornák általában egy konkrét témára koncentrálódnak (ez most kicsit önellentmondásos, hiszen Csaba videói sem ugyanarról szólnak). Tudom, nézzek több csatornát, de már mondtam: szeretem a megszokott dolgokat, és nekem nem lenne ugyanolyan, mint egy konkrét személy (lehet anonim is) életét, gondolatait követni. Több blogot olvasni pedig nagyon jó volt. Mellesleg nemcsak egy csomó energiát nyertem mások irományaiból, hanem mikor kicsit személyesebb hangnemre váltottak, és esetleg megosztottak nagyon, vagy kevésbé rossz élményeket, érzéseket a világgal, képes voltam beleélni magam a helyzetükbe, és összehasonlítani a saját életemmel az övéket. Sokszor arra jutottam, ha éppen nagyon "lent" voltam, hogy másnak még mindig lehet rosszabb (persze sosem kívántam senkinek). Tudtam becsülni azt, ami nekem volt, ha pedig ellenkezőleg történt, akkor sem irigy voltam, de motiváltabb lettem bizonyos dolgok elérésében.&nbsp;

	Tudom, ez csupán az internet. Nekem korábban hatalmas mentsváram volt ez a hely, csakúgy, mint az olvasás (regényekre is gondolok). Nem szerettem a saját életem, menekültem és itt (az interneten) éreztem magam jól. Ez elég szánalmas, de így volt. Most azért más a helyzet, jelentősen javult az életem 10-14 éves korom óta. :)
	A való életből kellene szerintem elsősorban ihletet meríteni, a barátainktól, a párkapcsolatunkból, a családból, de akár az ellenségeinkből is. Tanulmányok alatt csoporttársaktól, lehet versengeni is, kinek mi jön be.
	Ez mind szép és jó, de hiába tanultam meg a valóságból inspirálódni, ha jelenleg is túl szürke az. Mióta itt van a covid, gyakrabban vagyok a 4 fal között, mint a barátaim, ismerőseim társaságában, persze a párommal, de egy idő után, ha nem történik semmi, akkor ez van. Persze szeretjük egymást nagyon, de egymással összezárva lenni 24/7-ben kb... :D&nbsp;
	A hírekben mindig ugyanarról van szó: covid, politika, melegek, klímakatasztrófa. Ezt is meguntam, nagyon. Ráadásul azon kevés alkalmakkor, mikor összefutok a barátaimmal, szintén ez a téma, és már tényleg gyűlölöm. Így nem igazén tudok megihletődni.
	Néha gyakorlatokon elkap valami, de mire hazaérek, elmúlik. Sokszor úgy érzem, nincs értelme semminek az életben, mert a végén úgy is meghalunk, és más szemében sem látom, hogy érdeklődést mutatna bármi iránt (de leginkább a tanulmányokra gondolok most). Lehet, hogy rossz szakon vagyok és körülöttem már mindenki kiégett (én így érzem magam, kiégettnek), és máshol jobb a helyzet. De ezen változtatni nem igen tudok, csak próbálok, de nem fogok szakot váltani 1,5 évvel a vége előtt (4 éves képzés, 1x már csúsztam). Úgyhogy tényleg szükségem van inspirációra, így a mindennapi élethez is, hogy ne legyen olyan egyszínű, egysíkú az egész. Ráadásul tél van, limitáltak a szórakozási lehetőségek is.

	A továbbiakban szeretném majd összegyűjteni a céljaim nagyvonalakban, illetve egy to-do list-et is szeretnék összeállítani, hátha leírva jobban sikerül tartani őket. Kíváncsi lennék, ti mit írnátok össze egy ilyen lista elkészítésénél. :)

	Bocsi, hogy kusza lett.

	Üdv,&nbsp;
	Rowena
]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kezdjük el!]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=37445242&amp;postid=1494257</link><pubDate>2021-12-03 19:54:38</pubDate><author><![CDATA[Rowena]]></author><description><![CDATA[
	Üdv, kedves Idetévedő!

	Sok-sok év kihagyás után úgy döntöttem, újra megpróbálom a blogolást itt, a G-Portálon. Korábban nagyon szerettem ide feljárni, imádtam a közösséget, imádtam írni Nektek és magamnak is, természetesen. Jól éreztem magam és jó barátom volt a blogom. Mikor épp teljesen lent voltam lelkileg, vagy unatkoztam, üresnek éreztem a mindennapjaim, akkor ez a hely adott nekem löketet, motivációt, hogy folytassam a való életben fontos dolgokat.

	&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[
	Szomorúan vettem tudomásul, hogy a G-Portál már nem az igazi. Anno, 2007-ben, mikor létrehoztam életem első honlapját, még igen fiatalka voltam, mindösszesen 9 éves. Akkoriban emlékszem, nagyon divatos volt valamilyen fanoldalt szerkeszteni, vagy szerepjátékokban résztvenni. :)&nbsp; Az én első weboldalam egy TeveClub-os karavánnak készült...

	Kicsivel később kezdtem el komolyabban venni a dolgot, ekkor már blogoltam. Nagyon vicces visszagondolni azokra az időkre, mikor kvázi ünnepelt blogíró voltam, pedig épp csak akkor léptem kamaszkorba. Nem is tudom felfogni, hogy tudott olyan sok ember olvasni, mikor semmiről sem írtam nagyjából. Őszintén nem tudom, hogy engem érdekelne-e egy kislány személyes blogja, főleg a 23. évemen túl, de végülis meglepetések mindig történhetnek.

	Mikor az említett fénykoromat éltem, kb. a G-Portál is akkor volt a legfelkapottabb, de legalábbis elég látogatott host volt, naponta hoztak létre új portálokat, hetente frissült a szerkesztő ajánlata a főoldalon, létrejött a G-Portál História is, ahol szuper közösség formálódott, szóval pörgött az élet rendesen. Sosem gondoltam volna, hogy ennek valaha vége lehet, pedig semmi sem tart örökké. Mégis rossz érzés ezzel szembesülnöm, mert olyan sok szép emlékem van az elmúlt évekről.

	Anno miért hagytam abba?

	Túl sok minden történt velem, kollégista lettem, érettségiztem, majd egyetemre kezdtem járni, és egyszerűen nem fért bele többé az időmbe a rendszeres firkálás. Igazság szerint gimnáziumi éveim előtt nem nagyon voltak barátaim, s ezt az űrt a blogolás nagyszerűen kitöltötte, de a későbbiekben erre már nem volt szükségem. Persze néha fel-feljárogattam ide, de egyre ritkábban.&nbsp;
	Mostanában elég egyhangúnak érzem a mindennapokat, úgy éreztem, szükségem van valamire, amiben kiélhetem a kreativitásom, és azt vettem észre, ha írok, kicsit mindig összeszedettebb leszek, talán mert így egyszerűbb számomra a gondolataim összegzése. Még mindig egyetemista vagyok, van párom és minden szuper lenne egyébként, de úgy érzem, mintha elveszett volna a motivációm a tanulmányaim folytatására, s azt remélem a blogolástól, hogy esetleg visszajön. Erről majd később bővebben is szeretnék írni, de most előljáróban ennyit szerettem volna.

	Nem akarok lehetetlen dolgokban hinni, de remélem, egy kis életet is tudok lehelni a magam részéről a G-Portálba, mert tényleg elszomorít, hogy kong az ürességtől. Hátha vannak még aktív felhasználók, akikkel egy közösséget alkothatunk, mint a régi szép időkben, és hátha a szerkesztők is belelehelnek egy kis életet a hostba! :) Tudom, az instagram, tiktok és youtube világában ez egyre nehezebb, de a remény hal meg utoljára. Hiszem, hogy van még igény blogokra is, ha pedig nincs, nekem úgy is jó, hogy magamnak írogatok, legalább van egy fix tárhelyem.

	Ha elolvastad, és van kedved, szólj hozzá valamit a firkához, nagyon örülnék egy-egy sziának is bárkitől!&nbsp;

	Üdv,

	Rowena
]]></encoded></item></channel></rss>
